Szin-kó-pa:

szóval a szünet a lényeg. Kivételesen nem brit tudósok jelentik, de úgy tűnik, sikerült megfejteni, hogy milyen zene csábít mozgásra és miért.

Azt mondják, hogy a zene ritmikai komplexitását 🎵, a tempó és szünetek mintázatát, az agyunk mozgással tudja a legjobban feldolgozni, értelmezni.
A tánc, a mozgás révén az agy jobban megérti a hallott darabot, és megpróbálja előre bejósolni, hogy mi következik (amúgy az agy mindig ezt csinálja – ez a takarékos működési modellje elég sok galibát tud okozni – de ez egy másik téma.)
Ha túl egysíkú a zene, akkor nem tart mozgásban, nem marad fenn a kíváncsiság. Ha túl összetett a ritmus, mint az impro-jazz esetén, akkor túlságosan leköti az agy gondolkodó részeit ahhoz, hogy mozgásba hozzon.

Vagyis a jó „bugi” titka a dinamikus egyensúly ⚖️ a ritmus időbeli kiszámíthatósága és a táncos előrejelzési hibái között.
És hát mindenki szabadon alkalmazza ezt a megértést az életet aláfestő, eléggé lekapcsolhatatlan zenére, ha akarja. Érdekes meditáció megfigyelni saját ritmusunk, saját szüneteink, saját kíváncsiságunk vagy épp apátiánk. Mindenesetre ennek a hangtalan zenének az értelmezése és befogadása is csak mozgáson keresztül lehetséges. Ezért (is) táncolunk.

Az eredeti cikk itt olvasható:klikkide