WORKSHOP – a hétvégi programok elterjedt neve. Vagyis műhely.

De miért hívják műhelynek?
Szerelnek benne?

Nem kifejezetten. Bár, nézőpont kérdése… Sok elromlottnak hitt dologról derül ki, hogy pont úgy jó, ahogy van, vagy hogy másként, de működik, esetleg javul meg szinte magától egy-egy ilyen alkalommal.

Szóval műhely, de lehetne műterem is. Mindenképp az alkotás helye: a hétköznapokról leválasztott, speciális tér és idő. Hogy mennyi idő, az nagyon változó. Lehet egy nap, egy hétvége, de lehet tíz nap is. A bevezető műhelyek azért alapjában véve egy-másfél naposak. Egy teljes hétvége már komplex témáknak adhat teret, mint a Kapaszkodók, a Szívhez közel, vagy az Elemi Erők – csak hogy néhányat idézzünk az elmúlt évek legnagyobb élményeiből.

Mi történik egy-egy ilyen műhelyen?

Ami látszik: szól a zene (legtöbbször) és az emberek mozognak. Nem egyszerre, nem egyformán, nem is egy irányba. Néha párban, trióban, máskor egyedül. Koreográfia nélkül, csak a belső ritmus mentén. Aztán van valaki, aki az egészet láthatólag kézben tartja, mert ő válogatja a zenéket és nála van a mikrofon. Olykor csend is van, olyankor a táncolók állnak, pihennek, írnak, figyelnek. Rendezett szabadság.

Ami nem látszik: az a belső figyelem. Pontos és finom segítségekkel irányított fókusz jön a zenéhez. „Feladatnak” is hívhatnánk, de nem az. Segítség – mint a lónak a gyeplő. Kérdések, amik mentén a test kibontja a maga belső tudását, megmutatja a válaszait és az irányokat. Hallgatózás, tapogatózás. Nagyon megerősítő figyelem.