A „conscious dance“ – így tehát a Movement Medicine™ is, deklaráltan nem táncterápia. Ugyanakkor a szándék a gyógyulás – valamiféle kiegészülés, megértés és tartós transzformáció. Ezeket az MM önvezérelten, a saját határok tiszteletben tartásával éri el, de ettől még intenzív és katalitikus tud lenni. Maga a mozgás, a testben tárolt tudással, emlékekkel, érzelmekkel való instant összekapcsolódás egy mély, átlényegítő élmény. Ezek a megélések és megértések az itt és mostban, a testben születnek – de mi lesz velük, amikor leoltják a lámpákat? Amikor vége a táncnak, az órának, az elvonulásnak?
Kinél mi.
Változó.

Nincs jó meg rossz válasz vagy választás ebben a helyzetben.
Az integrálást, lehorgonyzást – az értelemadást különböző mértékben szoktuk igényelni.
Nyilván az történik, ami történni tud, de tanárként fontos szempont lehet, hogy ne csak egyetlen lehetőséget tudjunk felkínálni, hogy tényleg legyen választás és sokféle választása a táncosnak azzal kapcsolatban, hogy mihez kezd az élménnyel.

Ezt a kérdéskört vizsgáltuk egy kiscsoportos kutatásban. Arra kérdeztünk rá a tudatos táncokat gyakorlók körében, hogy ki mennyire tud, szeret beszélni a táncban megélt élményeiről, mikor és hogyan hasznosak az ilyen megosztások és mi tudja esetleg zátonyra vinni az ilyen típusú megszólalásokat.

Ezek voltak a kérdéseink:

• Hogyan szoktad feldolgozni és integrálni a mozgásalapú foglalkozásokon szerzett élményeidet?
• A tapasztalataid alapján mennyire segít új felismerésekhez, ha beszélsz az élményről?
• Éreztél már olyat, hogy kevésbé férsz hozzá egy élményhez, ha nem beszélhetsz róla?
• Milyen kihívásokkal szembesülsz, amikor szavakba kell öntened az élményeidet?

65 válaszadó küldött színes és izgalmas megfejtéseket. A tanulságokat igyekszem nagyon röviden összefoglalni.

Az jól látszik, hogy a változatosság és választás szabadsága, valamint a tágasság fontos érték. Legyen idő, hely, jó hallgatóság és akár távolság az élménytől – nagyobb rugalmasság abban, hogy mikor akarunk róla beszélni.
Nem meglepő tehát, hogy a feldolgozásban legelterjedtebb a kötetlen, szabadon választott jegyzetelés és a baráti, folyosói vagy öltözői beszélgetések – szemben az irányított, strukturált megosztásokkal. Majdnem ugyanennyien szeretik csak hagyni, hogy hasson az élmény, és nem „szétbeszélni“.

Érdekes ez azért is, mert a többség úgy gondolja, hogy helyzettől és óratípustól függően a megosztás segít új felismerésekhez jutni, gyakori, hogy maga a beszéd aktusa vezet új és meglepő felismerésekhez. Még ha nem is jár minden megosztás „aha” élménnyel vagy nagy felismeréssel, a testi megélés – a primer tapasztalat – is kevésbé épül be, ha nincs szóvá téve. Következhet ebből, hogy nagyobb igény van az integrálásra, mint arra, hogy pontos vagy részletes értelmezést adjunk a történteknek.

Ez viszont jár kihívásokkal. A legtöbbet emlegetett nehézség, hogy nem találni a „megfelelő” vagy „elég jó” szavakat; gyakran azért sem, mert nehéz a mozgásos folyamatból verbálisba váltani. Egyszerűen több idő kell, ülepednie kell és utána lehetne beszélni. Ha megvan a megfelelő bizalmi keret és a teljes bizonyosság abban, hogy a megosztásunk nem találkozik ítélettel vagy véleményezéssel. Egy hosszabb folyamaton belül is fontos ez, hogy a szóbeliség ne bontsa meg a tánc által felépített varázslatot, ne kifelé vigyen az élményből, hanem inkább befelé, még tovább mélyítve a belső tartalmakhoz való hozzáférést.

nos, innen szép a győzelem – mondaná anyukám
De nem is győzelemre játszunk, csak beszélgetünk, bízva benne, hogy egymás megértése, önmagunk megértése képes átrendezni a valóság