A magány nem az, ha épp nincs kivel beszélgetni, eszegetni sétálni vagy szeretkezni.

Ez csak hiány.

A magány nem az, amikor vágyunk a szeretteink után, akik többé

nem térnek vissza.

Ez csak bánat.

A magány nem az időnként magunkra szabott visszavonulás,

amivel megpróbáljuk újraépíteni a gondolatainkat.

Ez csak kiegyenlítés.

A magány nem az a kényszerű zárlat, amit a sors szab ránk,

hogy visszaszerezhessük az életünket.

Ez egyszerű természeti rend.

A magány nem a körülöttünk lévő üresség.

Ez csak körülmény.

A magány sokkal több ennél.

A magány az, ami akkor történik, amikor elveszítjük önmagunkat,

és hiába bolyongunk, keresve azt, ami valaha volt…a lelkünk.”

— Buraque

***

A hiábavalósággal lehet vitatkozni. Amikor táncolunk, sokszor találkozunk a magány helyét elfoglaló minőségekkel: ürességgel, zárlatokkal, hiánnyal, csönddel, elszigeteltséggel. Mind egy-egy jel a lélek mélyebb igazsága felé vezető úton. Ha bolyongásnak is hat néha, semmiképp sem hiábavaló. Míg megyünk, csiszolódunk, „csupálódunk” akár téli szélben a fák. És egymást is csiszoljuk. Ezért is táncolunk.

(fotó:Raul Diaz)